Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam Erőszakmentes Kommunikáció . Gazdálkodóként és ötgyermekes anyaként Waldorf-tanárnak tanultam. Ez idő alatt erős vágyat éreztem arra, hogy fejlesszem magam, és fejlesszem a képességeimet, hogy támogassam a fiatalokat az egyéni fejlődésben. De évek teltek el intenzív kihívások közepette, mígnem a GFK 2008-ban ismét megragadott, és azóta sem engedtem el. Akkoriban mély benyomást tett rám az idézet: "Igazad akarsz lenni, vagy boldog akarsz lenni? Nem lehetsz egyszerre mindkettő." Elkezdtem megállni és elgondolkodni azon, hogy mi a fontos számomra az életminőség szempontjából.

Hamarosan felfedeztem, milyen mélyreható változást hozhatok az életembe, ha felhagyok azzal a vágyammal, hogy nekem legyen igazam, felelősséget vállalok az érzéseimért és a szükségleteimért, és elengedem azokat az elvárásokat, hogy mások olyanok legyenek, amilyennek én szeretném látni őket. Azonban évekbe telt, mire legyőztem a mélyen berögzült mintákat, és igazán elfogadtam ezt az új énemet. Az önbizalomhiány folyamatosan felszínre tört, megakadályozva abban, hogy megtaláljam a belső erőmet, és együttérző hozzáállást alakítsak ki magammal és másokkal szemben.

Amikor az összes társamra és tréneremre gondolok ezen az úton, különösen Marshall Rosenberg (akivel volt szerencsém röviden találkozni), hálával és szeretettel telik meg a szívem azért a gazdagításért, amit az életembe hoztak. Különösen szeretném megemlíteni Simone Anlikert, Patriciát és Benediktet a Fokus Empathie-tól, valamint az értékelőmet, Michael Dillot. Ezek a coaching személyiségek kihívásokkal teli és intenzív tanulási élményt nyújtottak számomra, amiért rendkívül hálás vagyok.

EMK áthatotta az életemet, és annak minden aspektusát érintette. Szociálterapeutaként, anyaként és partnerként is megfigyeltem, hogy az előítéletek arról, hogy mi a jó másoknak, mi az elvárás, mit tesznek puszta kötelességből vagy mert „normális”, hogyan veszélyeztetik az egyének vagy az egész közösség jólétét. Az úgynevezett segítő cselekedetek gyorsan bántalmazássá válhatnak, a jó szándékú cselekedetek traumatikus élményekhez vezethetnek, a kritika pedig zsákutcába vezethet. A minden emberben jelen lévő életerő (az isteni energia) visszaszerzése, amely egy biztonságos térben vágyik megnyilvánulni és kibontakozni, tudatosságot és új struktúrákat igényel.

Számomra kulcsfontosságúvá vált, hogy megkérdőjelezzem a közösségek struktúráiba gyakran beleivódott régi gondolkodásmódot, és gyakoroljam a nyílt és ítélkezésmentes találkozásokat. Ez azt jelenti, hogy megfigyelem magam, beleértve a saját gondolkodásomat is, és ezt másokkal is gyakorlom. Ebben a tudatos „tudatosságban” megtapasztalom az élet lényegét, amely
szeretettel táplál engem és másokat.

Társként és coachként olyan bábaként szeretnék magamra tekinteni, aki színlelés nélkül kíséri végig a szülési folyamatokat, aki teret nyit az erőforrásoknak, és szeretettel és empatikusan támogatja a fájdalmas fázisokat. Olyan valaki szeretnék lenni, aki minden helyzetben megkérdezi, hogy milyen erőforrásokat tudok nyújtani, és aki nyitott és kíváncsi marad arra, ami újra és újra fel akar bukkanni.