Kontxi Ruiz vagyok. 1970-ben születtem Bilbaóban, ahol a mai napig élek. Üzleti diplomám van, és több mint húsz éve a képzésnek szentelem magam, egyetemi hallgatóknak tartok támogató órákat.

2012-ben lettem anya, a fiam akkor született, amikor az apjával már a különválás folyamatában voltunk. Megosztom, hogy az anyaság egy belső forradalom kezdete volt az életemben, amely a mai napig sem ért véget. Az első két évben több szomorúság pillanatát éltem át, mint örömöt, sok félelemmel és bizonytalansággal... és nagyon magányosnak éreztem magam.

Amikor 2014-ben először hallottam Erőszakmentes Kommunikáció , egy pillanatra megálltam, hogy átgondoljam, mi minden van az életemben, és olyan kapcsolatokat fedeztem fel, amelyek tele vannak ítélkezéssel, nehezteléssel, kontrollal, követelésekkel... Ennek tudatosulása nagyon fájdalmas volt. Abban a pillanatban, és egyben megkönnyebbülés is volt... Segített megértenem, miért érzem magam ennyire boldogtalannak, és azt is felismerni, hogy hatalmamban áll másképp élni, megváltoztatni a kapcsolataimat, még akkor is, ha mások nem változnak...

Elkezdtem olvasni EMK ról, a saját módszeremmel gyakoroltam, apró „csodákat” arattam… Többet akartam tudni, workshopokon, fesztiválokon vettem részt, ahol több napig együtt élhettem… Amíg az új nyelv apránként többé nem vált, mint egy hatékony kommunikációs eszközzé, inkább egy életmóddá… És ez egyben egy szenvedély is, egy személyes irányzat, ami arra ösztönöz, hogy folytassam a kísérletezést és a tanulást, és hogy megosszam, valami, ami annyira segít nekem, ami annyi ajándékot ad nekem… Ezért jött létre a ComunicArte, ezért jött létre ez a blog.

Egyre élőbbnek és éberebbnek érzem magam, és olyan kapcsolatokat keresek, ahol megmutathatom teljes színpalettámat, minden hitelességemet, és ugyanakkor mindent megteszek azért, hogy a másik is megmutathassa az övét. Olyan kapcsolatokat, ahol a konfliktusra úgy tekintünk, mint a fejlődés lehetőségére, arra, hogy jobban megismerjük egymást, hogy megerősítsük a kötelékeinket. Ahol semmi sem statikus, és minden nap kíváncsisággal tekintek magamra és rád, anélkül, hogy magától értetődőnek venném a másikat. Ahol megtanulok kapcsolatba lépni az érzéseimmel és a szükségleteimmel, és erőt veszek magamon, és cselekszem, hogy megpróbáljam kielégíteni őket, de óvatosan, figyelembe véve a te érzéseidet és szükségleteidet is.