Az egyetemen angol és héber irodalmat tanultam a Harvardon, majd tanári képesítést szereztem a Stanford Tanárképző Programján keresztül, és középiskolai angol és drámatanárként kezdtem dolgozni. Öt év tanítás után tágabb perspektívából szerettem volna gondolkodni az oktatásról, ezért visszamentem a Stanfordra, hogy PhD fokozatot szerezzek tanterv és tanárképzés szakon. Arra törekedtem, hogy feltárjam, hogyan lehetne az iskola értelmesebb a gyerekek számára. Kutatásom arra összpontosított, hogy a diákok számára jelentőségteljes témákat – erkölcsi, egzisztenciális és spirituális jelentőséggel bíró témákat – hogyan tanulmányozzák vagy nem tanulmányozzák a középiskolákban. Sajnos éppen azokat a kérdéseket, amelyek látszólag lenyűgözték a fiatalokat, és amelyek elengedhetetlenek egy demokrácia polgárai számára, mint például a „Mit jelentene igazságos háború?” vagy a „Korlátokat kellene szabnunk a tudományos kutatásnak?”, szinte soha nem vitatták meg az általam megfigyelt tantermekben. Írtam egy könyvet, amelyben megosztottam a témával kapcsolatos kutatásaimat, a Morális kérdések az osztályteremben címűt.

Később a Coalition of Essential Schools (CES) nevű országos, nonprofit iskolareform-szervezetet vezettem, amelynek célja az igazságosabb, rugalmasabb, személyre szabottabb és értelmesebb iskolák létrehozása – olyan iskolák, amelyek felkészítik az embereket az életképes demokráciában való részvételhez szükséges készségekre. A CES-nél töltött idő alatt társszerzője voltam a Teaching as Inquiry (Tanítás mint kutatás) és a Choosing Small (A kicsik választása) című könyveknek.

Időközben hihetetlen szerencsém volt találkozni és feleségül venni Inbal Kashtan-t. Ahogy a párokkal végzett munkám leírásában is említem, Inballal mindketten az Erőszakmentes Kommunikáció ( EMK ) ötleteit választottuk, mivel a kapcsolatunk akkoriban kezdődött. Azt hiszem, mindenképpen jól megvoltunk volna párként. De azt is tudom, hogy a mély bizalom, amit a korai években ki tudtunk alakítani, a képesség, hogy szembenézzünk a nehéz időkkel, a gyors helyreállítás, amit a szakítások után meg tudtunk tenni – mindezt nagyban segítette EMK alapuló tudatos kommunikációs gyakorlatunk.

Amikor megszületett a fiunk, Yannai, úgy döntöttünk, hogy a szülői szerepben is megpróbáljuk megtestesíteni az EMK gondolatait. Micsoda csodálatos utazás volt ez mindhármunk számára. Együtt döntöttük el (és útközben újra eldöntöttük), hogy Yannai otthon fog tanítani, a saját kíváncsisága, szenvedélye, a saját tempója és folyása által vezérelve. Inbal és én kulcsszerepet játszottunk ebben a törekvésben. Sok helyre lenne szükség felsorolni a közösen olvasott könyvek címeit, vagy a kalandokat, amelyekre hárman az általunk „Életlabornak” nevezett otthonoktatás részeként vállalkoztunk. Valóban egy életlabor volt, tele növényekkel és állatokkal, csillagokkal és galaxisokkal, főzőpoharakkal és égőfejekkel, sziklákkal és folyókkal. Nem is lehetnék hálásabb az együttlétért és a kölcsönös felfedezésért azokban az években. Sok szempontból mindhárman a Életlabor diákjai voltunk – és sokat tanultunk. Sajnos a „Életlabor” hivatalosan már nem létezik. Yannai főiskolára ment, 2020 tavaszán végzett, és most posztgraduális képzésre készül.

Az otthonunkban töltött „Életlabor” évek alatt Inbal az Erőszakmentes Kommunikáció. A projekt, ami iránt a legnagyobb szenvedélyt érezte, EMK a szülői nevelésben volt. Inbal hitte, hogy a szülői nevelés gyakorlata létfontosságú lehet a társadalmi igazságosság terén, és számos más program és gyakorlat mellett kidolgozta az első EMK elsajátításához, majd megosztásához EMK más szülőkkel; és megírta a Szívből jövő szülőség című könyvet, amely a mai napig a legfontosabb forrás EMK. Inbal ezekben az években rákkal is küzdött. Nagyon szomorúan kell közölnöm, hogy 2014-ben elhunyt. Emléke nagy áldás nekem és sok-sok más embernek.

Hogy nagyobb rugalmasságom legyen azokban az években, otthagytam az iskolareform világában végzett munkámat, szabadúszó lettem, és inkább EMK oktatására és párkapcsolati coachingra koncentráltam. 2006 óta EMK tanítok és kommunikációs coachinggal foglalkozom sokféle kontextusban. Ez a munka nagy ajándék volt számomra, mert hiszem, hogy a beszélgetésünk módja nagyon fontos minden kapcsolatunkban, és szenvedélyesen szeretem megosztani azokat a készségeket és ismereteket, amelyek lehetővé teszik a sikeresebb kommunikációt. Az is szerencsés, hogy 2006 óta a Mandel Tanárképző Intézet oktatója lehetek, ahol az egyik alapelvünk, hogy „a beszélgetésünk módja számít”.

Amikor nem tanítok vagy ügyfelekkel dolgozom, imádok túrázni szeretett mamutfenyőerdőimben Oakland, Kalifornia dombjain, valamint kempingezni és túrázni a vadonban. Lent abban a nagy szerencsében volt részem, hogy a kanadai Sziklás-hegységben túrázhatok.