Una tarde, al llegar a casa, encontré zapatos y mochilas esparcidas por todo el pasillo. Apenas podía ver dónde pisar. Mi primera reacción fue gritarles a mis hijos: « ¿Qué hace todo este desorden aquí?». Mi segunda reacción, sin embargo, fue de asombro: « ¿De verdad así quiero comportarme con mis hijos después de no haberlos visto en todo el día?».
Mi respuesta fue clara: «No».
Así comenzó mi viaje. Oí hablar de Comunicación Noviolenta (CNV) por primera vez en 2016 durante una formación de desescalada. Desde entonces, he vivido muchas experiencias —altibajos y altibajos—, pero mi vida ha cambiado radicalmente. Hoy, la CNV está presente en mi día a día y también en mis relaciones. Junto con Sascha Poller, recibí la acreditación en diciembre de 2025.
Con el tiempo, aprendí lo que significa la verdadera igualdad: para mí, es una señal fundamental de respeto, paridad y apertura que genera confianza. Experimenté la importancia de tener en cuenta las necesidades de todos. De esta manera, pueden surgir conexiones profundas incluso en silencio, porque la empatía no siempre requiere palabras; a veces basta con una caricia o una mirada. He aprendido mucho de varios formadores , y también de mis hijos. Ellos me reflejan honestamente cuando pierdo la conexión o cuando no estoy conectado conmigo mismo.
Mi formación pedagógica y mis muchos años de experiencia en liderazgo en centros de atención extraescolar en Hamburgo me han demostrado el gran sufrimiento que experimentan los niños y jóvenes en sus familias, en el jardín de infancia o en la escuela. Mi deseo es animar a los adultos, en su relación con los niños, a encontrar su propia estabilidad interior sin perderse en el proceso. La CNV puede abrir espacios que posibiliten encuentros genuinos.
Nací en Hungría y mis raíces son importantes para mí. Como miembro de la comunidad CNVC, me gustaría participar activamente en mi país de origen y transmitir esta perspectiva. Compartir la CNV a través de las fronteras forma parte de mi visión.
Egy délután, amikor hazaértem, cipők és iskolatáskák hevertek szanaszét a folyosón. Alig tudtam hova lépni. Az első reakcióm az volt, hogy rákiabáltam a gyerekeimre: Mi ez a sok vacak itt? A második reakcióm viszont a megdöbbenés volt: tényleg így akarok viselkedni a gyerekeimmel, miután egész nap nem láttam őket? A válaszom egyértelmű volt: NEM.
Így indultam el az utamon. Az erőszakmentes kommunikációról (EMK) 2016-ban, egy deeszkalációs tréningen hallottam először. Azóta sok mindent megtapasztaltam; voltak hullámvölgyek és mélypontok is, de az életem alapjaiban változott meg. Az EMK ma már jelen van a mindennapjaimban és a párkapcsolatomban is. Sascha Pollerrel 2025 decemberében együtt szereztük meg az akkreditációt.
Az út során megtanultam, mit jelent a valódi szemmagasság: számomra ez a tisztelet, az egyenrangúság és a nyitottság alapvető jelzése, amely bizalmat teremt. Megtapasztaltam, mennyire fontos szem előtt tartani mindenki szükségleteit. Így mély kapcsolatok alakulhatnak ki akár a csendben is, hiszen az empátiához nem mindig kellenek szavak – elég egy érintés vagy egy tekintet. Rengeteget tanultam különböző trénerektől, és ugyanannyit a gyerekeimtől is. Ők őszintén tükrözik vissza nekem, ha kiesek a kapcsolatból, vagy ha épp nem vagyok kapcsolatban önmagammal.
Pedagógiai hátterem és a hamburgi napközis intézményekben szerzett sokéves vezetői tapasztalatom megmutatta, mennyi fájdalmat élnek meg a gyerekek és fiatalok a családjukban, az óvodában vagy az iskolában. Vágyam, hogy a felnőtteket arra ösztönözzem: a gyerekekkel való kapcsolódás során találják meg a saját belső tartásukat anélkül, hogy elveszítenék önmagukat. Az EMK olyan tereket nyithat meg, ahol valódi találkozások születnek.
Magyarországon születtem, a gyökereim fontosak számomra. A CNVC közösség tagjaként szeretnék a szülőhazámban is aktív lenni és továbbadni ezt a szemléletet. Az EMK határokon átívelő közvetítése a vízióm része.