Bir öğleden sonra eve geldiğimde, ayakkabılar ve okul çantaları koridorun her yerine dağılmıştı. Nereye basacağımı zar zor görebiliyordum. İlk tepkim çocuklarıma bağırmak oldu: Bu dağınıklığın burada ne işi var? Ancak ikinci tepkim şok oldu: Bütün gün onları görmedikten sonra çocuklarıma gerçekten böyle mi davranmak istiyorum?
Cevabım netti: HAYIR.
Yolculuğum böyle başladı. Şiddetsiz İletişim ( Şİ ) ilk kez 2016 yılında bir gerginliği azaltma eğitiminde duydum. O zamandan beri birçok şey yaşadım; iniş çıkışlar ve derin vadiler oldu, ancak hayatım temelden değişti. Bugün Şİ , hem günlük hayatımda hem de iş ortaklığımda mevcut. Sascha Poller ile birlikte Aralık 2025'te akreditasyon aldık.
Yol boyunca, gerçek eşitliğin ne anlama geldiğini öğrendim: benim için bu, güven yaratan temel bir saygı, eşitlik ve açıklık işaretidir. Herkesin ihtiyaçlarını göz önünde bulundurmanın ne kadar önemli olduğunu deneyimledim. Bu şekilde, sessizlikte bile derin bağlar kurulabilir, çünkü empati her zaman kelimeler gerektirmez; bazen bir dokunuş veya bir bakış yeterlidir. Çeşitli eğitmen ve çocuklarımdan çok şey öğrendim. Bağlantımı kaybettiğimde veya kendimle bağlantımı kaybettiğimde bana dürüstçe geri bildirimde bulunuyorlar.
Hamburg'daki okul sonrası bakım kurumlarında edindiğim pedagojik geçmişim ve uzun yıllara dayanan liderlik deneyimim, çocukların ve gençlerin ailelerinde, anaokulunda veya okulda ne kadar acı çektiklerini bana gösterdi. Amacım, yetişkinlerin çocuklarla olan bağlantılarında kendilerini kaybetmeden kendi içsel istikrarlarını bulmalarını teşvik etmektir. Şİ gerçek karşılaşmaların mümkün olduğu alanlar açabilir.
Macaristan'da doğdum ve köklerim benim için çok önemli. Şİ topluluğunun bir üyesi olarak, doğduğum ülkede de aktif olmak ve bu bakış açısını aktarmak istiyorum. Şİ sınırlar ötesine yaymak vizyonumun bir parçası.
Egy délután, amikor hazaértem, cipők és iskolatáskák hevertek szanaszét a folyosón. Alig tudtam hova lépni. Az első reakcióm az volt, hogy rákiabáltam a gyerekeimre: Mi ez a sok vacak itt? A második reakcióm viszont a megdöbbenés volt: tényleg így akarok viselkedni a gyerekeimmel, miután egész nap nem láttam őket? A válaszom egyértelmű volt: NEM.
Így indultam el az utamon. Az erőszakmentes kommunikációról (EMK) 2016-ban, egy deeszkalációs tréningen hallottam először. Azóta sok mindent megtapasztaltam; voltak hullámvölgyek és mélypontok is, de az életem alapjaiban változott meg. Az EMK ma már jelen van a mindennapjaimban és a párkapcsolatomban is. Sascha Pollerrel 2025 decemberében együtt szereztük meg az akkreditációt.
Az út során megtanultam, mit jelent a valódi szemmagasság: számomra ez a tisztelet, az egyenrangúság és a nyitottság alapvető jelzése, amely bizalmat teremt. Megtapasztaltam, mennyire fontos szem előtt tartani mindenki szükségleteit. Így mély kapcsolatok alakulhatnak ki akár a csendben is, hiszen az empátiához nem mindig kellenek szavak – elég egy érintés vagy egy tekintet. Rengeteget tanultam különböző trénerektől, és ugyanannyit a gyerekeimtől is. Ők őszintén tükrözik vissza nekem, ha kiesek a kapcsolatból, vagy ha épp nem vagyok kapcsolatban önmagammal.
Pedagógiai hátterem és a hamburgi napközis intézményekben szerzett sokéves vezetői tapasztalatom megmutatta, mennyi fájdalmat élnek meg a gyerekek és fiatalok a családjukban, az óvodában vagy az iskolában. Vágyam, hogy a felnőtteket arra ösztönözzem: a gyerekekkel való kapcsolódás során találják meg a saját belső tartásukat anélkül, hogy elveszítenék önmagukat. Az EMK olyan tereket nyithat meg, ahol valódi találkozások születnek.
Magyarországon születtem, a gyökereim fontosak számomra. A CNVC közösség tagjaként szeretnék a szülőhazámban is aktív lenni és továbbadni ezt a szemléletet. Az EMK határokon átívelő közvetítése a vízióm része.
